Hírek

Az idén 32. alkalommal rendezték meg május 29-31. közt Gyulán az Erkel Diák Ünnepeket. Ezen a fesztiválon a tanulók több kategóriában mérethették össze magukat. A rendezvény témája a „remake”,a megújulás, a változás volt. 

Iskolánkat Tóth István 9/1 osztályos tanuló képviselte egy rajzzal, Szilágyi Marcell 12.A osztályos tanuló pedig egy festménnyel.  A képeket meg lehetett tekinteni az Erkel Ferenc Művelődési Központ aulájában. Csodálatos, mennyi tehetség tükröződött vissza a diákok képeiből.

Az önálló irodalmi alkotás szekcióban az ifjú költők, írók adhatták elő alkotásaikat. Neves zsűri bírálta el a verseket és novellákat. Komán Zoltán- 13.F osztályos diákunk- versét ezüst oklevéllel jutalmazták. Gratulálunk neki ehhez a szép eredményhez, büszkék vagyunk tehetséges tanulóinkra.

Deli Beáta

Komán Zoltán verse, "Én vagyok" címmel:

A világ megváltója szerettem volna lenni, mára elnyűtt papír
vagyok, rám folyt tintával, melyek nem alkotnak tiszta mintát,
de attól még hallanak és éreznek engem.

Levegő vagyok – élet, újjászületés és halál, tánc a
nagyvilágban, zongoraszóló a nagyszínpadon milliók előtt. Én
vagyok az opera, mely alatt Lincoln meghalt, és a karó, melyre
Dracula az embert húzta fel oltalomként.

Én vagyok Beethoven, meghallom a nyomort, a csúfságot, és
alkotok valami emberfelettit. A dallamot, amitől Toldi Miklós
eldobja a követ, és amitől Ady Endre rám néz, és azt mondja:
érted már.

Vagyok drágakő a magyar koronában, István király homlokán
az akarat, és vagyok lovának lába, amellyel meghasította a
szirtet – mert a hit néha rombol, hogy utat csináljon.

Én vagyok Leonardo, aki testet boncolt, hogy lelket találjon.
Michelangelo keze, mely márványba verte bele Istent.
Montaigne kételye, aki tudta: az ember esendő, és épp ezért
méltó a szeretetre.

Én vagyok az irodalom maga, kiben milliók hisznek,
gyermekeim voltak a nagyok, és benneteket is felnevellek.
Én vagyok a szerelem, kék égen a bárányfelhő, és a sírásban a
fájdalom, amikor nincs már szó, csak reszketés.

Én vagyok a sikoly, amit nem mernek kimondani, és a kéz, ami
az éjszakában mégis utánad nyúl. A seb, ami elfertőződik, de
tanít, és a kötés, amit remegő ujjak tesznek rá – mert élni
akarni bűnnek tűnik néha, de feladni mindig nagyobb vétek.

Én vagyok Dante pokla, ahol mindenki magára ismer, és az út,
amely kivezet belőle. Shakespeare tollán a féltékenység tőre,
és ugyanott a megbocsátás utolsó mondata. Dosztojevszkij
éjszakája, ahol térdre rogyunk önmagunk előtt, és a reggel,
amikor mégis felkelünk.

Petőfi lángja vagyok, mely nem kér engedélyt, József Attila
kenyere, amit éhségben is megoszt, Radnóti utolsó lélegzete a
sárban, Pilinszky csendje, mely hangosabb minden fegyvernél.

És igen — Micimackó is én vagyok. Az egyszerű igazság, hogy
egy kis méz, egy barát, és egy ölelés néha többet ér, mint
minden filozófia. Mert a lélek nem mindig gondolkodni akar,
néha csak hazamenni.

Én vagyok Isten kérdése az emberhez, és az ember kérdése
Istenhez. Nem a válasz – hanem a párbeszéd. A hit, ami remeg,
és a kétely, ami őszinte.

Ott vagyok az ökölben, mikor igazságért szorul, és az
ölelésben, mikor elfáradt a harc. Düh vagyok, ami falakat dönt,
akarat, ami romokon hidat épít. Halál vagyok, mert minden
véget ér, és élet, mert minden tovább él bennem.

Segítségkérés vagyok a sorok között, amit csak az ért, aki már
összetört. És segítség vagyok, mikor valaki azt mondja: itt
vagyok.

Te, aki ezt olvasod, nem kisebb vagy, nem halkabb, nem késő.
A szívedben ugyanaz a káosz ég, amiből művek születnek. Nem
kell hősnek, szentnek, zseninek lenned — elég, ha mersz
érezni.

Mert amíg olvasol, amíg beléd hasít egy sor, addig te is alkotó
vagy, és nélküled ez az egész csak néma papír maradna.